Szerencsésnek gondolom magam, amiért ott tanultam, ahol, és azért, amiket eddig munkáim során tapasztaltam. A kutyázás mellett jógaoktatóként, szomatikus coachként is dolgozom, így számomra mindig is egybefolyt a kutyákkal való együttélés mikéntje az önmunkával. Ahogyan ebben a szakmában, úgy a kutyázásban is bőven kitelik a spirituális egoból, és a bypassing, love&light only felfogásból.
Számomra egyértelmű, hogy ha már a Földön élünk, a fizikai világ dualitásában, akkor mindenképpen a pólusok egyensúlya (arra való törekvés) lesz a megoldás és nem az egyik szélsőségben ragadás. Az egyensúlyból születő egység feltétel nélküli szeretete nagyon más, mint a dualitás szeretet minőségét kiragadni (ami ragaszkodó, van benne elvárás, vagy haszon, és akár öncélú és kiszolgálásként torzul el) és a fegyelem minőséget mellőzni. Minden magunkkal kezdődik ugyanis. Nincs igazi önszeretet önfegyelem nélkül és fordítva. A Star Wars örök példa ezekre a belső és külső „harcokra”. A paradigmaváltások jellemzően úgy történnek, hogy sok ideig az egyik irányba van kibillenés, és aztán arra van szükség, hogy a másik irányba is kibillenés legyen, ezután tud a mindkét minőséget integráló középút megszületni. Ha nem voltál lent, csak fent, akkor nem lehetsz igazán középen, és fordítva. Amikor valaki azt állítja, hogy egyik pólust kiragadva alkotható meg az igazság, az számomra annyit mondd, hogy a másik pólust ő még nem járta be, vagy megijedt, ahogy belemártotta a lábujját és magában nem képes megtartani, elfogadni, megismerni és feltisztítani. Hogy nem végzett árnyékmunkát, és elutasítja a saját részeit, amik ezt a minőséget képviselik. Ha elfogadta volna őket, akkor nem zavarná másban. Ha nincs belső engedélye a határszabásra (mert ez a leggyakoribb probléma), akkor azon érdemes dolgozni, hogy feloldja azokat a blokkokat, amiket a patriarchális társadalmi berendezkedés programozott belé, legyen ő nő, vagy férfi, és elhigyje, hogy mondhat nemet. Embernek, kutyának. Ha pedig nem képes megtartó, támogató és empatikus lenni, hanem kontrollmániában van, akkor a saját „hibáinak” elfogadása lesz a kulcs, ahhoz, hogy a kutyájával is képes legyen erre. Legtöbbször a szégyent kell megélni és oldani, így nem tudom értelmezni, hogy a „csakpozitívan” oldal (bocsánat az általánosításért), hogy nem tudatos arra, amikor éppen szégyent pakol a „másik oldal” nyakába. Hiszen az minden, csak nem pozitív megerősítés. A kutyával való munka rávilágít az egoműködésekre, és aki az emberi kapcsolataiban nem törekszik ezen működéseinek gyógyítására, az biztos, hogy a kutyával is álmegoldásban van. Az oktatói út óriási önmunka, és nincs azzal baj, amikor emberi részünk beragad egy félelemtől, vagy ellenállástól, de idővel érdemes észrevenni, ha így van. Ezeknek az utaknak bejárásával vagyunk képesek vezetni és kísérni a gazdákat a saját önmunkájukban, a tapasztalásokból tanítunk. De Buddha sem az aszkézist, vagy az orgiákon való hedonista őrületet tanította, mert épp még ott tartott, hanem bejárta ezeket, hogy a középútra való törekvést tanítsa.
Magyarán szerintem nem mondható ki, hogy az egyik pólus tanítása a kizárólagos módszer, ami minden gazdának segít. Helyzet, gazda és kutyafüggő, és egy oktatási folyamat alatt mindkettőre szükség van, egy-egy szakasz viszont valóban az egyikben való elmélyülésről szól. Szeretem úgy látni ezeket a pólusokat, mint férfi és női minőség egyensúlya az emberben. Lehet, hogy valakinél egy óra alatt is váltakoznak ezek a szakaszok, valakinél meg hónapokig tart, mire egyet elsajátít és egészségesen meg tudja testesíteni. Főként, mert a tiltás, vagy szabály kiépítés is több sebből vérzik sok embernél. A támogató minőség hiánycikk, a következetesség meg szigornak és kegyetlenségnek van eltorzítva. Attól, hogy abúzívan, rosszkor és rosszul használva nem működött, nem azt jelenti, hogy ódzkodni kell tőle, mint a tűztől. A tűz lehet tisztító, nem csak porig égető.
Szerintem nem az a kérdés, hogy zavar-e engem egy asztalról evés helyzet (reagálva a videóra, és az érkező reakciókra), hiszen nem beszűkülve kell lássam azt az egy helyzetet oktatóként, elfelejtve, vagy nem tudva(?), hogy minden mindennel összefügg. Ha az asztalról ehet, mert engem nem zavar, aztán az utcán meg reaktív, húzza a pórázt és nem képes irányítani a figyelmét, feleszi a hányást/mérget, vagy szimplán csak folyton szorong és nem tudom kioldani, akkor az vajon nem kapcsolódik ehhez? Azt gondolom a tiltásról, hogy nem ott van a helye, amikor már csinálja az adott dolgot a kutya, hanem amikor a szándék megfogalmazódik benne. És nem azért nem engedem neki, hogy kérdés (szemkontaktus és önkontroll) nélkül felmenjen ágyra, kanapéra, táskámba, mert zavarna, hanem mert ha ezek így lennének, akkor nem tudnék kiépíteni biztonságos szabadságot a különböző élethelyzetekben, hanem elkerülésekben élnénk és folyamatosan a környezetet próbálnám menedzselni a saját reakcióink helyett.
Másik tényező, hogy nem értem, miért nem beszélünk az oldásról, mikor anélkül nincs hatékony tiltás. Hiszen nem hagyom a direkt bevezetett feszültségben a kutyát (használjon erre bárki bármit, én speciel a belső állapotban, és ennek mozdulatokban, saját hangban való megnyilvánulásában hiszek és a kizökkentésben, nem pedig büntetésben), hanem én is vezetem ki azt belőle, hogy elmondjam neki azt is, hogy nem a személyének szól, hanem az adott helyzetnek. Hogy minél inkább értése legyen, és ne pedig belökjem őt a túlélő üzemmódba és otthagyjam, amíg magát ki nem oldja valamilyen tevékenységben x perc/óra után. És amikor van tiltás és oldás, akkor megint ott a két pólus, tudok úgy nemet mondani, hogy az a kutya értése szerint is az, és utána tudok megtartó lenni és mikro-terápiát végrehajtani, amitől mélyül a kapcsolat és újra felszabadult lesz a kutya. Úgy tartja be a szabályt, hogy nem kell külsőleg menedzselgetnem és kontrollálnom minden alkalommal, hanem fejlesztem az önkontrollját mindkét pólussal és nem retteg közben a kutya. Nem mellesleg az a kutya, akit otthon nem tiltanak, hogy nehogy felmenjen a kortizol szintje, és aztán nehogy még azt is megtanuljam, hogy hogyan tudom szabályozni és megnyugtatni a belső állapotát, az mit csinál, amikor az utca ingere viszi fel a kortizol szintjét (ami a városi életben igen gyakori)? Jellemzően benne ragad a stresszben, hiszen nincs kialakítva, hogy tőlem várhat erre megoldást, hanem ott állunk pánikban mindannyian, és majd a következő jutalmazó inger megoldja valamelyest, vagy még este is hátrahúzott fülekkel kapkodja a fejét minden zajra, ha annyira nem rugalmas az idegrendszeri beállítottsága.
Az én értésem szerint az eredeti videó arról szólt, hogy amikor nem kiszámítható helyzettel tisztel meg minket a kutyánk, ami váratlanul ér, akkor az egy óriási lépés, hogy nem triggerelődünk tőle és ott a helyzetben kezdünk eszetlenül konfrontálódni pánikból, hanem higgadt megfigyelőként, vagy akár empatikus megengedéssel fogadjuk azt a helyzetet, amit már eleve lekéstünk, és közben jegyezzük magunknak, hogy ezen érdemes lesz dolgozni ezután. (A kutya önkontrollján, nem azon, hogy marad-e kaja elöl. Számomra ezt jelenti egy ilyen helyzet, és nagyon igyekszem a videót megosztó oktatót nem minősíteni, vagy elítélni, szíve joga máshogy csinálni, és szívesen beszélgetnék vele, hogy mik a tapasztalásai.) És ez valóban óriási lépés mindazoknak, akik abban szocializálódtak és azt tanulták, hogy maximalistán meg kell felelni az elvárásoknak, mert az tesz jó és hiteles oktatóvá, vagy gazdává az oktatóm előtt, akinek meg akarok felelni. Ott valóban lazulni érdemes. De aki mondjuk nem járta be a szabályállítás igaz oldalát, hogy hol, mikor, hogyan érdemes tiltani, hogy az eredményes legyen és a kutya idegrendszere is csak rugalmasabb legyen, semmint összeomoljon, annak meg abba az irányba érdemes tudatosodnia. Mert ez a minőség nagyon el van csúszva általánosan. Rosszkor, rosszul, túlzóan, nem kellően, tanítás nélkül elvárva, oldás nélkül van használva, majd démonizálva, amiért nem működik, vagy több kárt okoz, mint jót.
Engem az oktatóképzés alatt is már „a sithek és jedik harca” izgatott, és már akkor megfogalmaztam, hogy szeretném, ha minden viccével együtt lenne egy akkora kerekasztal, ahova minden irányzat képviselője le tudna ülni, és szakmán belül egymással folytatnának vitákat (nem pedig egymást nem meghallgató, és triggerelődő veszekedéseket), ami tisztázná azt, hogy ki mit is ért tiltás, szabály, figyelem, támogatás, operáns kondícionálás, oldás, kényszer, belső állapot és határok alatt. Vagy mi a különbség feladat és szabály között. Mert ezek minden tudatszinten mást jelentő kifejezések. Amikor facebookon zajlanak ezek az egymást ócsárló „beszélgetések”, az azt gondolom, hogy kevésszer szül konklúziókat, és a „másik” hitvallás megértését. Inkább összezavaró és kiábrándító az összes olyan gazdának, aki azt se tudja már minek higyjen, és kihez forduljon, és az oktatóknak sem kellemes. Az előző averzív oktatónál (vagy sokszor a gazda félreértelmezéséből) agyon nyomasztott kutyák érkeznek a balancedosokhoz és a forcefreesekhez. Megnyugtató tud lenni, ha nem kell használjam azt, amitől amúgy is félek magamban. Akkor ez most gazdakiszolgálás? A szétcsúszott, frusztrált, gazda által kezelhetetlen kutyák meg érkeznek a balancedosokhoz, meg az averzívesekhez, és örülnek, hogy valaki végre megoldotta a problémát, és mondjuk egy olyan kutya, aki évek óta flexin szájkosárral közlekedik, jé képes szabadon biztonságban kutyák között mozogni. Mi az igazi terápia? Több gazda érkezett már úgy hozzám, hogy akár a szöges fojtó, akár a pozitív megerősítés only, (ami ugye amúgy is lehetetlen) nem működött, és most elektromos nyakörvvel élnek. A munkám egy jó része arról szól, hogy ezeket az eszközöket kikérjem a rendszerből, és olyan gazdából fakadó eszközökre cseréjük, amik által elhiszi, hogy képes megoldani a helyzetet anélkül, hogy indokolatlan feszültséget tenne a kutyába olyan helyzetekben, ahol nem behívható a sétán, vagy sokat ugat otthon. Ezer más eszköz van, ami jobban tiszteli az állatot, csakhát a probléma sajnos legtöbbször nem ott van, hogy ne okozzunk indokolatlan feszültséget a kutyának, hanem hogy ne nekem kelljen elvégezni a piszkos munkát, hanem egy eszköznek. Nem használok ilyen eszközöket, de nem mondanám azt, hogy soha és sehol nincs helye. A legtöbb helyzetben viszont nem ez a megoldás. És így jár be minden gazda 3-4, vagy több oktatót, ha nem azt kapja, hogy őbenne lesz a megoldás, és nem a módszerektől, vagy a különböző oktatóktól kell megváltást várni. Jó esetben eljut egy olyan helyre, ahol arra van buzdítva, hogy a saját tapasztalásának higyjen és kapott eszközöket és tisztánlátást ahhoz, hogy értse és érzékelje a kutyájának jelzéseit, szükségleteit, és belső állapotát, és ahhoz mérten válasszon a tárházból. Ez persze nem könnyű munka, és rengeteg gazda gyors megoldásokat, tünetkezeléseket szeretne. Aztán elégedetlen, ha később elkezd újra szivárogni más tünet formájában a probléma. Vagy nem tudja, hogy az orvosi számlák minimum fele abból adódik, hogy nincs megoldva a probléma forrása. Emiatt alakul ki sok iskolában a gazdakiszolgálás, mert hiába tudom, hogy mi lenne a megoldás, a gazda még nem áll készen rá. Akkor adjunk gyors álmegoldásokat, amivel valamennyire élhetőbb lesz a rendszer. De akkor, ha újra előjön a probléma, az oktató lesz a hülye, mert nem oldotta meg. És akkor ezt elhordozzuk. Átalakul a ‘mindenkinek segíteni szeretnék oda eljutni, amire képesnek látom’ mentalitás oda, hogy a gazda legyen elégedett. Ez a fontos, és sokszor ez a traumatudatos, mert ha mindenkit meg akarnék menteni, abból abúzus lenne. Ha viszont minden oktató a probléma forrásának megoldására törekedne, a gazdák is kénytelenek lennének így tenni, mert nem lenne kihez fordulni instant tünetkezelésekért. És akkor lehet nem kéne 5 oktatóhoz járni olyan kutyákkal, akikkel az ég világon semmi probléma nincs, csak az emberi rész van csúszásokban. Lehet, hogy utópisztikus álomkép, de ki mondja, hogy lehetetlen? Bizonyos folyamatok és fejlődések évekbe telnek, nem 6 vasárnapba és 2 gyakorlásba, nem 10 héten egyszer találkozva és dolgozva a helyzeten, hanem hónapokig/évekig tartó kitartó munka által megfejlődve.
Minden oktató ugyanúgy gazda, jó esetben több utat bejárva, messzebbre jutva, és magasabb perspektívából rálátva a helyzetekre. Minden gazda tiltja és dícséri a kutyáját. A forcefree oktatók is, az averzív eszközöket használók is. A balancedosok is. Maximum nem tud róla. Ha például nem használom a dühömet egy-egy századmásodperce a megszakításokhoz, akkor valójában nem arról van szó, hogy nem tudom kezelni, félek tőle, szabályozhatatlan? Akkor valahol szivárogni fog és akkor ott tudatos vagyok-e rá? Mert mi rossz van abban, ha nemet mondunk egy másik lénynek az ő nyelvén, proaktívan, mert jobban átlátunk egy helyzetet? Szerintem sokkal jobb, mint szétgyúrni az arcát szeretetáradatban, kisütni az idegrendszerét hergeléssel, vagy hámjánál megfogva irányba állítani ahelyett, hogy a tudatára hatnék, és kérném tőle, hogy arra menjen. Vagy örök pórázra, szájkosárra korlátozni az életét és elvenni tőle a társas interakciót, stb. Ezért nem tudom értelmezni évek óta a forcefree jelenséget, pedig annyira szeretném tudni, de minden eszköz, amibe eddig beleláttam, ugyanaz, amit a legtöbb balancedos, vagy önmagát nem címkéző oktató is használ, sőt néhol gyógypedagógiásabbnak és figyelmesebbnek és támogatóbbnak is érzem ezt az oldalt, pedig tiltást is használ. Ahhoz pedig, hogy helyzetenként, kutyánként, gazdánként meg tudja különböztetni, hogy épp mikor mire van szükség, ahhoz egyre gyarapodó tapasztalás és érzék szükséges. Ha minden kutya-gazda párosra ugyanazokat az eszközöket használnám, akkor kevéssé lenne személyre szabott eredmény, nem?
Összességében szerintem szuper, ami történik, mert társadalmilag haladunk szépen az integrált középút felé, a másik szélsőség felerősödésével. Mint ahogy a hosszú évszázadokig tartó abúzív férfi és áldozat női minőség után egyszer csak fordult a kocka, és megjelentek a lágy férfiak, és amazon nők. Maga a szélsőség egyik esetben sem jó. De ezeket bejárva tudunk csak megérkezni, vagy törekedni középre, mert mindkettő meg lett élve, és fel lehet tisztítani. Bennem nincs ítélet, vagy ellenállás, így remélem senkit nem bántottam meg, egyszerűen a tapasztalataim mást mondanak, vagy nem látom tisztán, hogy mi is a koncepció. És szívből remélem, hogy nem úgy jön le, mintha azt hinném, hogy én tudom a tutit, mert nem így van. Tanulással és gyógyulással töltöm a mindennapjaimat és igyekszem egyre nyitottabban élni.
Ha pedig valóban létre tudna jönni egy megapodcast, vagy belsős szakmai szervezeti ülések és beszélgetések, az nagyon boldoggá tenne. Akkor tudnánk, miről beszél a másik, akkor is, ha nem értünk egyet. Akkor tudnánk tiszteletben tartani, hogy az ő tapasztalásai másmerre viszik őt. Akkor tudnánk tanulni egymástól, vagy empatikusnak lenni vele szemben, amiért neki most arra van szüksége, hogy az adott pólust erősítse, vagy ajánlani őt valakinek, aki hozzánk fordul, és úgy látjuk, hogy számára ő megfelelőbb oktató lenne, akár csak a mostani tanulási szakaszára. Mert együttműködést szeretnénk tanítani magunknak, a kutyánknak, a gazdáknak, és közben mi, oktatók nem tudunk együttműködni egymással.
Köszönöm, ha végig olvastad, kellemes ünnepeket!
Kapcsolodó bejegyzés: Kiegyensúlyozott kutyaoktatás
