Több éve gyakorlom a szabályok következetes képviselését és tapasztalom annak eredményét: tiszta kapcsolati keretrendszer, amiben a kutyák sok helyzetben önkontrollt képesek gyakorolni, és nem kell minden helyzetet folyamatosan kívülről menedzselnem. Ez persze nem azt jelenti, hogy opportunista kutyáink nem próbálják be időről-időre, hogy még mindig tart-e az adott határ, de fenttartható a rendszer, mert ott van a figyelmem. Ezek a szabályok: Pórázon lazán sétál. Ha kapuk, ajtók nyílnak, engedélykéréssel megy ki rajta, de az is lehet, hogy most nem megy ki. Ha étel hullik le a földre, nem indul rá. Ha otthon vagyunk, a helyén fekszik, nem hemzseg és cirkulál a házon belül, csak ha kihívom, erre kérem (és persze mindezt úgy, hogy minden nap az ő szükségleteinek kielégítésével kezdődik). Nem ugrál fel különböző bútorokra. Nem szagol bele táskákba. A gazda és más emberek privát szféráját nem használja kéretlenül. Vannak olyan történések lakáson belül és kertben, vagy utcán, amikben nem kell résztvegyen. Szabad sétán nem ront rá egy felmerülő ingerre, nem ad rá heves reakciót. Ezeket minden nap következetesen igyekszem képviselni a kutyáimmal, és bármelyik rám bízott kutyával szemben, ugyanis így tudok értük felelősséget vállalni. A szabályokat úgy alakítom ki, hogy a betartásuk jutalmazása mellett, annak is következménye van, amikor a szándék mégis megfordul a kutya fejében: mégpedig a tiltás, vagy kizökkentés, ami eszköz nélküli, hang, belső állapot és testbeszéd alapú, esetenként fizikai kontakt — ahogyan ezt természetesen a kutyák is teszik egymást közt. A legtöbb meglévő viselkedésprobléma megszűnik, vagy enyhül ilyen keretek között, és nem a problémás helyzetekben kellett megoldanom, hanem a problémák gyökerénél.
Ez a téma mégis mindig olyan, amiről egyre nehezebb beszélni, a kutyázás sötét oldalává vált, mert társadalmilag leuralja a józan észt a dog-pleasing mentalitás. Ezalatt azt értem, amikor a saját és a környezetem igényeit utolsó helyre téve a kutyának akarok kedvezni, kiszolgálni a vágyait, vagy félek, hogy bántom azzal, ha valamit nem engedek, és megromlik a kapcsolatunk, ezért nem képviselem a határaimat, majd utána ettől szenvedek. Nem mellesleg a kutya is szenved, hiszen alapvető szükségleteitől válik megfosztottá. Eredményként egész nap egy kertben van, vagy csak pórázon sétál, mert amúgy elengedni nem merem. Vagy nem viszem kutyák közé, mert nem tud köztük viselkedni. A „nem akarom bántani, ezért inkább megfosztom a szabadságától” mentalitás eredménye, hogy olyan sok kutya tölti pórázon, vagy társas interakciók nélkül az életét. Nemrég megfogalmazódott bennem, hogy ennek a kiszolgálási gondolkodásmódnak mik a káros hatásai a kutya közösségbe kerülésekor, mi is történik valójában egy-egy olyan kutyában, aki összeomlik egy tiltástól.
A legkárosabb következménye a határok hiányának, hogy egy olyan kutya, aki a mindennapos életterében az akaratával a legtöbb vágyát eléri, ő amikor kutyás közösségbe kerül (pl. napközi, panzió, séta alatt), teher lesz a többiek számára, vagy pedig óriási összeroppanással járhat számára, hogy itt szabályokat kell betartani. Míg egy ehhez szokott kutya könnyedén felveszi a ritmust és alkalmazkodik az itteni rendszerhez, úgy egy olyan kutya, akinek életében először én szabok határokat (pl. nem ronthat be az ajtón, ha kinyitom), traumatikusan tudja megélni eleinte, és összeomolhat ettől — jó esetben csak ideiglenesen. A legextrémebb helyzet a tapasztalataim szerint, amikor egy nehezen oldható kutya el van halmozva étellel, és finnyásan lefordul a kezemből kínált virsliről, miközben szabályokról való értés hiányában szenved. Ezek a kutyák jellemzően gazda mellett bármiről döntést hoznak, vígan/frusztráltan élnek, és rengeteg bosszúságot okoznak. Míg nálam a gazda tapasztalatának szöges ellentéte nyilvánul meg: nem problémás a viselkedése, de be van feszülve, mert oldhatóság hiányában nem a szabályt érti, hanem személyének szóló támadásként éli meg, hogy nem csinálhatja, amit akar (pl. kienni a jutalomfalattartómat). Éhes kutyából ki lehet oldani a traumaválaszreakciókat, a finnyás kutyák szorongatják a félelmüket. Traumaválaszreakciót előhívhat megtörtént negatív élményhez hasonló helyzet, vagy személy, illetve maga az éppen történő helyzet is létrehozhatja. Mindkét esetben terápia az az út, amíg a feszültségből kioldom a kutyát, akár környezet okozta, akár én. Óriási dolog, amikor egy kutyát a kitartó türelmemmel és a legkönnyebben használható motivációs eszközzel átvezetek a félelmén, és meg tudom mutatni neki, hogy nem reális. Nagyon sokat ad egy ilyen folyamat a kapcsolathoz, és növeli a kutya önbizalmát, feloldhat válaszreakciókat. A nem reális félelem alatt azt értem, amikor hozzám vagy a helyzethez társít valami múltban történt eseményt, ami most nem fog bekövetkezni, vagy amikor egy olyan inger vált ki belőle pánikot, amiről én emberként tudom, hogy nem veszélyes. Természetesen más motivációs eszközzel is dolgozhatnék a kaján kívül, ha mondjuk rugalmasan több területen is motiválható lenne az adott kutya (pl. játék, labda, víz, feladatok-trükkök, stb.), de meglátásom szerint azok a kutyák, akiknek befeszülése oly mértékű, hogy nem fogadják el a legértékesebb ételt sem krízis esetén, nem bővelkednek egyéb motivációs területekben sem, illetve közösségeben belül ezek nem mindig elérhetőek. Ilyenkor kegyetlenségnek tűnhet, hogy addig nem kap enni máshogyan, csak ha elfogadja a kezemből az ételt, de jellemzően nem éhező csontsovány kutyák esetében áll fenn ez a megoldás, és viszonylag hamar megteszik az utat a kezemig, ha csak ez a forrás. Ha túletetés van, akkor hiányt kell kreálnom. Ezzel helyére is kerül a kajamotiváció, és a terápia is megtörténik. Ha a kutyát figyelem a félelmeim helyett. Ehhez nekem stabilan bíznom kell a folyamatban, így vezethetem őt benne.
Nem a határszabással van a probléma, nem attól romlik meg egy kapcsolat, hanem a tiltás rossz időzítésétől, mértékétől, vagy az oldás/az oldhatóság hiányától! Ha gazdaként nem tanítom meg a kutyámnak, hogy mondhatok nemet bizonyos dolgokra, akkor vele szúrok ki, amikor ennek ellenére közösségbe viszem. Ott összetörik a valóságképét, és nem fogja benne jól érezni magát, amíg fel nem oldódik az új rendszerben. Ez persze legtöbbször megtörténik, de az utóbbi időben több olyan kutyával volt dolgom, aki a fent említett extrém helyzetet képviseli. Nyilván ebben is rengeteg árnyalat van, vannak érzékenyebb kutyák, vannak könnyebben/nehezebben kizökkenthető és könnyebben/nehezebben oldható egyedek, amit minden helyzetben figyelembe kell vennie annak, aki felelősséget vállal értük. És persze a tiltás és oldás csak egy szelet egy nagy tortából, bőven árnyaltabb a teljes megközelítés mód: megtanítottam-e előtte, amit el szeretnék várni később, közömbösítettem-e azokat az ingereket, amik bizonytalanságot, vagy túlzott lelkesedést váltanak ki a kutyámból, azaz növeltem-e a terhelhetőségét, építettem-e önkontrollt a meglévő motivációs területein, és építettem-e kapcsolatot, biztonságérzetet. Ezek összességére van szükség egy békés együttéléshez, de úgy tapasztalom, hogy sokszor a vágyak kiszolgálásán és a szükségletek nem-kielégítésén csúszik el egy kapcsolat.
A kutyának a lehető leghamarabb meg kell tanítanom gazdaként, hogy mondhatok neki nemet, de! – és ez a lényeg – sohasem a szükségleteire, hanem a vágyaira! A kapcsolódás, jelenlét és érzékelés az alapja annak, hogy különbséget tudjak tenni a rám bízott élőlény vágyai és szükségletei között, ha nekem kell vállalnom érte a felelősséget.
A szükségletek (szerintem) egy kutya esetében:
1.elegendő, minőségi étel és víz (tehát nem éheztetem hetekig, de nem is tömöm tele sokkal-sokkal többel, mint amire szüksége van, vagy olcsó, gabonaalapú tápokkal, amik eltömítik, ugyanis ezzel egészségügyi problémákat okozhatok és magam alatt vágom a fát az együttműködésben is a kajamotiváció gyengítésével)
2.mindennapos szabad séta, ahol elvégezheti a dolgát, használhatja az orrát, és informálódhat
3.fizikai, ösztönszintű és szellemi lefárasztás, hogy ne tengjen benne túl az energia — tér arra, hogy kutya lehessen (séta, feladatok, életmódsportok, együttműködés)
4.együtt töltött minőségi idő, amikor kapcsolódunk (közös programok: séta, feladatok, sportok, társas szabályozódás)
5.tiszta kommunikáció (értést adok a kutyának a szándékaimról, átvezetem a kríziseken és mindkét pólust képviselve jelzem neki kéréseimet)
Nulladik lépés bármilyen probléma felmerülésénél, hogy ezeket a pontokat megvizsgálom: megkapja-e őket minden nap. Már itt fel szokott lépni a kompenzálás — egyiket azért tolom túl, mert a másikban hiányt szenved. Pl. nem viszem minden nap sétálni/sokat vagyok távol, ezért cserébe túl sok kaját kap.
Ha minden szükségletét ki tudom elégíteni, akkor nem akarom majd kompenzálásként minden vágyát kiszolgálni, hanem képes leszek határokat szabni. A legnagyobb kompenzálás a vágyak kiszolgálása a szükségletek biztosításának hiánya miatt! És ha azok meg is vannak, még akkor is felmerülhet a dog-pleasing, ha nem merem képviselni magam emberként, és én hiszem el a kutyának egy-egy nemet mondáskor, hogy most vége lesz a világnak, nem pedig megmutatom neki, hogy nincs is vége. Kérdés, hogy kedvezni akarok neki jellemzően, vagy vezetni őt az emberi világban? Én jellemzően a szélsőségek nélküli középen járást szeretem képviselni, a biztonságos szabadságot szeretném megadni minden kutyának egyaránt, ehhez pedig keretrendszerre van szükség.
A józan ész számomra azt diktálja, hogy az a helyes út, amihez kellenek erőfeszítések. A konfliktus- és feszültségmentes kiszolgálás következménye szenvedés és áldozati mentalitás, úgy gondolom, ez a könnyebbik út, ahonnan sokan indulunk. Az értő figyelem, a helyzetek átlátása és szabályok következetes betartása pedig elsőre nehezebbnek tűnik, de magasabb szint, ennek nyugalom, biztonság és felszabadultság az eredménye mindkét félben.
Kapcsolodó bejegyzés: Belső engedélyek
