Az egyik legkárosabb ego működés az, amikor nem tudunk együttérzéssel és elfogadással fordulni magunk felé, amikor hibázunk, vagy visszaesünk egy régi mintába. Amikor nem ott tartunk, ahol szerintünk már kellene. Ha ilyenkor elítéljük magunkat, az ego különös módon próbál minket védeni, ugyanezt a szigorú ítéletet elkezdi kivetíteni másokra.
Megítéli azokat, akik már dolgoznak magukon, akik fejlődni próbálnak, akik tanítanak vagy megosztanak valamit a saját tapasztalatukból. Mert az ego szerint, ha én nem hibázhatok, akkor a másiknak sem szabad.
Pedig az igazság éppen az ellenkezője. Az, aki úton van, aki tanul, tapasztal, fejlődik, próbálkozik, mindig fog hibázni. Ugyanis a hibák tanítanak neki a legtöbbet. Egy tanító, egy kutyás szakember, egy terapeuta, egy spirituális vezető nem attól hiteles, hogy tökéletes, hanem attól, hogy benne van a folyamatban.
Sokáig én is beleestem abba a csapdába, hogy amikor megláttam egy mester vakfoltjait, hibáit vagy elakadásait, akkor onnantól kezdve már nem tudtam hitelesnek látni. Ma már látom, hogy ezzel valójában magamnak ártottam. Mert amikor tökéletességet várok el másoktól, akkor valójában a saját fejlődésem előtt zárom be az ajtót.
Hiszen senki sem tud tanítani úgy, hogy már mindent megoldott az életében. A tanítás legtöbbször éppen abból születik, amin keresztülmegyünk. És mindenki, aki úton van, tapasztal, tanul, megfigyel, fejlődik, képes átadni valamit abból, amit megélt.
Ha én ebben csak hibákat keresek, ellenállásban maradok, belekötök, vagy megítélem, akkor az sokszor nem a másikról szól, hanem arról, hogy még nem tettem meg a lépést, hogy megengedésben legyek. Hogy elfogadjam, a fejlődés nem tökéletes és nem lineáris.
És talán az egyik legfontosabb lépés az úton az, amikor elkezdünk ugyanazzal az együttérzéssel fordulni magunk felé, amit másoktól várunk.
Kapcsolodó bejegyzés: Integráció vs. halmozás
